Újabb tematikus estre készülünk

Egy hét múlva már túl is leszünk következő tematikus estünkön. Ezúttal is a Nyitott Műhely közvetlen és barátságos kuckójába várunk minden érdeklődőt, hogy a HÍD témakörét járjuk körül meghívott vendégeink és előadóink vezetésével.

Akik vezetni fognak minket:

Vékony Fanni, ékszertervező

Gyukics Péter, fotográfus, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja

Simon Márton, költő-slammer

Czégé Imre Pál, sajtóreferens és online marketing-szakértő

Petrányi Barna, kulturális menedzser

...és a sor még abszolút nem végleges!

A program ezúttal is ingyenes.

További részletek később itt, a blogon és FB oldalunkon.

 

Bizalom utózöngék, 4.rész: Mészöly Ági szövege következik

Mészöly Ági: Nyerd meg, játszd el!

Tanítok. 

Most éppen kamaszt székről felállni.

Istent játszani munkaköri kötelesség. Már, ha jól akarom csinálni. Mindegy, hogy nevezetes szorzatokról van szó, ábécéről vagy középkori francia líráról. Hátraszaltóról táncosoknak, önálló, segédeszköz nélküli felállásról mozgáskorlátozottnak.  Tökmindegy, tényleg.

 A feladat egyszerű. Kábé mintha rundel-flikk, nekem. Berki Krisztiánhoz képest mind mozgássérültek vagyunk. Volt már, hogy sikerült neki. Legutóbb, mikor gólt lőtt a Barca. Felpattant a kanapéról és tapsolt. Míg észre nem vette magát. Akkor elesett.

A tudás bennük van. Elfeledve, elásva, esetenként jó mélyre, mondjuk. Kollektív tudattalan, vagy mittudomén. De lehet, hogy nincs bennük, a fejükbe kell rakni, tölteni tölcsérrel. Tanítás közben felszínre hozunk vagy beplántálunk, agy-, és léleksebészet.

Ha elesel, elkaplak, mondom neki. Leharcolt slágerszöveg, momentán szó szerint. Napok óta ülünk így. Látszólag felállni tanulunk, valójában elvárom tőle az alig-lehetségeset: írja felül tizenkét éve minden tapasztalatát, higgye el nekem, hogy a parézis ellenére képes megállni a saját lábán. De legalábbis bízzon benne, hogy ha elesik, elkapom.

Tanító, edző, konduktor, mentor. Szinonim a mesterrel. Volt, egykoron, ha egyáltalán. A tanítvány bizalma feltétlen a mester felé, cserébe a mester hozzásegíti a tanítványt a tudáshoz. Ugyan, hol van ez már, a káli-jugában élünk! Ha tanítani akarsz, küzdj meg érte, tisztelet nem jár, bizalom még úgy sem. Nyerd meg, ha tudod.

Minden eddigi tapasztalata azt harsogja, hogy ő képtelen erre. Az én összes eddigi tapasztalatom azt mantrázza, hogy meg tudja csinálni. A koordinációja, az izmai készen állnak. Benne van, csak ki kell hozni belőle. Ha elhiszi, ha akarja, ha bízik magában. Meg bennem, hogy elkapom, ha esni készül.

Felszínre hozás vagy beplántálás, bizalom nélkül veszettül nehéz. Ezerfele megy akkor az energia szanaszét, félelemre, manipulációra, csakazértisre. Nem hatékony ma az iskola, mondják, semmi sem az, de az iskola főleg nem, már hogy lenne az, mikor a wikipédia, a szülő, a tankörzeti felügyelő, mindenki mindent jobban tud. Hogy legyen így a tanítónéni isten, akinek feltétlenül elhiszi a hétéves, hogy az írott i az ferdénfel-egyenesenle-kerekítem-rájapont? Hogy legyen isten az edző, ha minden apuka jobb taktikát tud a hétvégi meccsre?

Apró vicikvackokkal kezdem. Nem kérdezem meg, kér-e kecsöpöt, utálja úgyis. Linkin Parkot fütyörészek, tegnap tanultam a tube-ról, haha, észrevettem a matricát a táskáján. Megígérem és nem felejtem el azt a cikket Messiről. És dög feladatok nap mint nap, alig tudja megcsinálni. Hogy egy cseppet segítenem kelljen. Épp, amikor majdnem befuccsol, leheletnyit, félkézzel megtolom. Mint Valmont a VV-ből, behálózom, kegyetlenül és tudatosan.

A jó hír az, hogy a bizalom megszerezhető. Nem adják ingyen, kell hozzá ez meg az, hitelesség, elkötelezettség, biztos szakmai tudás. Némi önbizalom, hogy hinné el az az átkozott kölök, hogy ferdén fel, meg egyenesen le, ha én nem érzem kisistennek magam?

Hetekig tart a macska-egér játék. Aztán sikerül. Pedig nem lett erősebb, nem jobb a koordinációja, nem enyhébb az izomtónus. A Linkin Park tehet róla, Messi, meg a félvállról odavetett, apró segítségek. Végre elhitte, hogy tényleg elkapom. Ezután már semmi volt talpra tenni a lábát, nyújtani a térd és csípőizületet. Megállni egyenesen, és nem elesni. Sokkal könnyebb nem-elesni, ha bízunk abban, hogy valaki megfog minket.

Minden megtanult betű, mozgáselem, definíció és megoldási menet a bizalom győzelme. De. Van rossz hír is, hogy ne örüljön annyira a tanító. Edző, egyetemi algebratanár, gépjárművezetés-oktató, tárgy és életkor irreleváns. A rossz hír akkor érkezik, amikor a legelégedettebbek vagyunk magunkkal. Tanári asztalra pakolt lábakkal javítjuk a dolgozatokat, anyósülésen bicskával kanyarítunk egy jókora szeletet a házikenyérből. A felismerés belénk hasít, mint victorinox a ropogós serclibe.

Megtanult felállni, a saját lábára. Benne volt, nekem csak elhitte, hogy meg tudja csinálni.  Csakhogy, mindig itt van valami nyavalyás csakhogy. Senki mással nem hajlandó gyakorolni ezt a nagyszerű új képességet. Készségesen megmutatja bárkinek, ha ott vagyok, de ha nem, szó sem lehet egyedül-állásról.  Bennem bízik önmaga helyett.

A bizalom, amit megszereztünk, kerékkötőnkké válhat. Válik, nem kevésszer. A feltétlen hit, ami hozzásegít az új képességek megszerzéséhez, abban a pillanatban akadály lesz, amikor ezeket a képességeket használni kellene. Önállóan, újszerűen. Kreatívan, kompetensen.

A kurzusnak nemsokára vége. Sikeresek voltunk, elértük a céljainkat, sőt. Le lehet fényképezni, beragasztani az aktába mellékletnek. Büszkének kellene lennem, de csak fanyalgok. Ebédnél rányomok a pizzájára fél tubus kecsöpöt.

A bizalom felépítése volt a lézeres agysebészet, kiszámított, megtervezett és bitang, elvesztése legyen határozott és hatékony, mint egy életmentő beavatkozás. Minél kevesebb esélyt a tanítványnak, hogy sikereit a mester eredményének tekintse. Minél kevesebb időt a mesternek, hogy önnön nagyszerűségének fényében sütkérezzen. A megszerzett bizalmat el kell játszani, nagyvonalúan és léhán, mint dzsentri az utolsó vidéki birtokot.

Másnap nem magyarázom el hatvanadszor, hogy nélkülem is meg tudja csinálni. Ott vagyok mellette, ő talpra teszi a lábát és nekikészül, nem figyelek rá. Azaz. A legkisebb megingásra kapnék utána, de megingásról szó nincs, ügyesen emelkedik fel. Szórakozottan elcammogok arrébb, a perifériás látásom kétszázhetven fok. Meg sem rezzen, észre sem vette, hogy nem vagyok ott, hogy elkapjam, ha elesik.

Nehéz ez, lemondani a bizalomról, a sikerről meg a mesterszerepről. De ez ilyen paradox történet, akkor csinálod jól, ha megszerzed, aztán lemondasz róla. Eljátszod, elherdálod, méltatlannak bizonyulsz rá. A tanítvány megretten egy pillanatra, de ha hitelesen játszod el a bizalmát, túllép rajtad, sőt. Tanító vagy, istent játszani munkaköri kötelesség, istennek hinni magad hiba.

Álldogálunk egyedül, szólok rá pár másodperc múlva, és ha pofára esel, hogy a bánatban kaplak el, hátul nincs szemem. Dohogok, morgok, kamaszreakcióra apellálok. Ő visszaül a székre és felháborodottan válaszol, most mi van, azt hiszed, hogy nélküled már meg sem merem próbálni?

Elhangzott a QWERT Egyesület Bizalom tematikus estjén, 2013. január 29-én, a Nyitott Műhelyben.

A szerzőről:

Mészöly Ági. Ír, olvas, nevel. A sorrend változhat.

http://meszolyagi.hu/itt-kezdődik.php

Bizalom utózöngék, 3.rész: Bódi Kati sorozata

Volt egyszer egy kötéltáncos, aki egy piactéren dolgozott két erős pózna közé kifeszített műanyag kötélen. Az egyik legnehezebb és a legnagyobb sikert arató mutatványa a kötélen való kerékpározás volt. A meglepetést azonban a végére tartogatta. Egy talicskát vitt föl a magasba, és így szólt a közönséghez:

- Hölgyeim és Uraim! Mondják meg őszintén: bíznak-e igazán az ügyességemben, abban, hogy baj nélkül át tudom tolni a talicskát a másik oldalra?

Kiáltások hallatszottak mindenhonnan: - Igen! Igen! Bízunk az ügyességében!

Ekkor a kötéltáncos minden nehézség nélkül áttolta a talicskát a másik oldalra, és újra a közönségéhez fordult:

- Lássuk kedves nézőim, hogy valóban bíznak-e az ügyességemben! Jöjjön valaki, üljön bele a talicskába, és én átviszem a másik oldalra!

Néma csend. Az emberek először egymásra néztek, akad-e jelentkező, majd újra a kötéltáncosra felé fordultak a fejüket ingatva.

- Tehát nincs senki, aki vállalná ezt a különös utazást?

Ismét néma csend volt a válasz. Ekkor előugrott egy kisfiú, és odaszaladt a mutatványoshoz.

- Én beleülök a talicskába! - mondta határozott hangon.

A közönség felmorajlott. Féltették a gyermeket, de csodálták is bátorságáért. Ő pedig nyugodtan beleült a talicskába, és a kötéltáncos biztos kézzel végigtolta a kötélen. Mélységes volt a csend. Amikor befejeződött a mutatvány, a csend még tartott egy kicsit, aztán kitört a hatalmas taps. A földet ért gyermeket rögtön körülvették:

- Nem féltél? Hogyan tudtad ezt megtenni?

A gyermek ekkor mosolyogva a kötéltáncosra mutatott:

- Ő az én apám! 

Elhangzott a QWERT Egyesület Bizalom tematikus estjén, 2013. január 29-én.

Több kép a kötéltáncos sorozatról előadónk honlapján található. (Galériák menüpont, 2012 Bizalom alpont.)

http://www.bodikati.weboldala.net

Bizalom utózöngék, 2.rész: Tarr Hajnalka - A nemértés mint olyan

Jó lenne, ha a nemértés egy gén lenne. A gén, amelyik szegény egyáltalán, de egyáltalán  nem ért semmit. Könnyen felismerhető volna a nagyító alatt, mert formás kis kérdőjel testecskéje messziről kirína a többi gén közül a génláncocskán, mint egy esetlen medál. “Ó nézzétek, ott a kis buta gén!” Kiáltanának fel a kutatók a laborban és már ki is csippentenék a sorból. Persze ebben a pillanatban is csak annyit tudna mondani a maga vékonyka génhangján: “nem értem..”. És itt a mese vége. Élhetnénk boldogan, mindent értve - azaz többé semmiben sem csalódva. Nemfélve, nemszorongva.

Az emberi élet múlását, az öregedést,  vagy ha jól csináljuk, akár hívatjuk szebb szóval is: fejlődéstörténetet, vagyis egyszerűen azt a helyzetet, hogy adott egy ember és hozzá van rendelve egy beláthatatlan hosszúságű idő sokféle szempontból lehet szekvenciákra bontani. Például úgy, ahogy a leginkább szokás: korokra, mint csecsemő, gyerek vagy kamasz kor ésatöbbi.. De dönthetünk amellett is, hogy a test sejtjeinek szaporodását és pusztulását követjük, vagy teszemazt megragadunk egy részletet, legyen az a hajszálak száma és színeváltozása, vagy választunk valami igazán elképesztőt, és a női mell átváltozását kísérjük figyelemmel,  ahogy a mellkason vígan megjelenve és pár évet önfeledten ugrabugrálva hogyan vetődik szomorúan alá a mélybe egészen sokszor a hasig meg nem állva. Szempontok ezrei.

Valamiért engem a nemértés foka izgat, a nemértés arcai, úgyhogy az ember időben való kényszeredett masírozását leginkább a nemértéssel kapcsolatos viszonyában osztom periodusokra.

A nemértes mindenki sajátja. Adott a külső és belső világ, és mi születésüntől fogva azon fáradozunk, hogy a lehető legjobb belső tolmácsot neveljük ki magunkban, aki töretlenül, örök éberséggel, duplakávékat döntögetve magába, szakadatlanul megpróbálja fordítani számunkra, hogy mit is jelent az adott helyzet, amiben épp találjuk magunkat. A fordítónkat egy-egy életperiódus végén végkielégítés nélkül hirtelen elbocsátjuk arra hivatkozva, hogy a kamaszkor értelmező szótára  már kevés a fiatal felnőttkorban megjelenő motívumok közötti lavírozáshoz. Mintha a belső időnk egy olyan térképet rajzolna körénk, melynek országaiból és országaiba megállás nélkül disszidálnánk.

Ha jól képzett a fordítónk, lesznek barátaink, jól funkcionálunk az életeben, sikeresek leszünk a munkánkban. Úgy fogunk kinézni, mintha értenénk.

Egészen addig, amig el nem hagy a férjünk/feleségünk, nem rúgnak ki az állásunkból, nem bukunk a tőzsdén, vagy mondjuk pusztán váratlanul felszedünk 60 kilót, és/vagy  kihullanak a messzeföldön híres, barna göndör fürtjeink és a szomszéd kamasz lányai/fiai leginkább a fárasztó cukrosbácsit/nénit látják csak bennünk, de semmi esetre sem a hajdan volt helyi szívtiprót/végzetasszonyát. És ekkor, ebben a pillanatban, fordító ide fordító oda, nincs ott senki, aki a változást, az élet váratlan kreációit úgy tudná fordítani számunkra, mint a világ legtermészetesebb, legérthetőbb és --megbízhatóbb jelenségét.

Amikor először találkoztam autizmussal élő emberekkel, megdöbbentem. Álltunk egymás előtt és valahogy az volt az érzésem, hogy az egyetlen dolog, ami számít ebben a pillanatban az az, hogy érthető legyek, megbíztható, egyszerű és világos. Úgy éreztem, itt van ez a néhány ember és az egyetlen módja annak, hogy kapcsolatba léphessek velük az az, hogy lemondok a saját, végtelenül komplikált agyamról, a verbálakrobatikáról, mely adottságaim amúgy legalább annyira segítenek az útvonalak kisilabizálásában, mint azok összekuszálásában. Hogy olyan egyszerű és konkrét leszek mint egy kavics. És én boldog voltam, hogy végre lehetek olyan egyszerű és konkrét, mint egy kavics. Akkor kezdődött el egyfajta kavicsszövetség, ahogy ültünk egymás mellett kavicsokként a nemértés medrében és legalább egy dologban biztosak lehettünk: semmit sem értünk, de ---- és itt nem tudom, de ez a “de” azóta is nagyon fontos.

A bölcsödében egy alkalommal becsempésztem a délutáni alváshoz az ágyba egy kis kavicsot. Kerek volt és kicsi, megbízható, csöndes. Tökéletes szövettségesnek tűnt a bölcsödei zabolázott értelmetlenségben. De a sasszemű és természetű óvónő kifigyelte, hogy én valamit feltünő akkurátussággal őrzök és lézer tekintetével az ágyam körül kezdett sertepertélni,  mireföl én a kavicsot annak biztosabb helyet nem találván a számba rejtettem el. Kerek volt, kicsi, megbízható és csöndes. Annyira izgultam, hogy lenyeltem. Az első pillanatban rettentő riadalommal járt a felismerés, tudtam hogy kavicsot lenyelni, na aztán azt nem szabad. De nem sokkal utána, és azóta is, valahogy megnyugtató  érzéssé vált, hogy velem van már vagy harminc éve, belül valahol a sötétben, kereken, kicsin , megbizhatóan és csöndesen.

Amikor először találkoztam autizmussal élő emberekkel, úgy éreztem magam mintha egy furcsa elittel lenne dolgom, akik addig gondolkodtak az emberi élet komplikáltságán, amig eljutottak arra a pontra, ahol lehuzták a rolót és megtagadták a jelentés kisilabizálással járó három műszakos robotolást. Az autizmust egyfajta abszurd kiálltványnak tűnt, egy úgynevezett “spektrum zavar” formájában megnyilvánuló lázadásnak: “Márpedig a világ legyen egyszerű és világos. Mindenki mondjon igazat és viselkedjen rendkivül érthető módon. A fogalmak váljanak kézzelfoghatóvá, a tárgyak soha ne mozduljanak el a megismerésük helyszínéről.”

Úgy tűnt nem hajlandók tárgyalalni a jelenségek sokértelműségével, a változás hozadékaival, a váratlan fordulatokkal. Azaz az élet legelemibb, legtöbb türelmet igénylő, és egyben a legnagyobb megpróbáltatásokat előidéző jellegzetességeivel. Leginkább egyfajta elementáris dacnak tűnt, olyannak, amilyet bár nem engedhetek meg magamnak, mégis fáradhatatlanul munkál bennem minden pillanatban, amikor úgy érzem, hogy nem tudom felvenni a szálat és nem is akarom, amikor a szószkander és referenciapóker nem válik beszélgetéssé, amikor az udvariasság jobban elbizonytalanít, mint egy pofon, mert nem értem, hogy miért marasztalsz, amikor jó láthatóan már egy órája arra vársz, hogy menjek, amikor nem tudok különbséget tenni a “csak úgy mondtam” és a “mondtam” között, amikor  nem hívsz vissza, bár azt mondtad, hogy visszahívsz. Amikor mosolyogsz, bár utálsz és amikor hülyén viselkedsz, pedig szeretsz. Amikor tegnap még szerettél, ma viszont már nem is köszönsz.

P. Zulejkával két éve ismerkedtem meg. 16 éves volt akkor, elképzehetetlenül hatalmas mély barna szemekkel. Tudta, hogy jön valaki hozzá, csak hozzá, és ez az érzés túl csodálatos és kínzó volt ahhoz, hogy ne rejtőzzön el előlem az ágyon egy pihepuha barna takaró alá. Zulejka a világot pihepuha és nem pihepuha szigetekre osztotta,  barátai között a puhaság mezében körülveszi őt Richter és Szokolov, Rosztropovics és Magdalena Kozena, zongorák, csellók, és hegedűk. Ezenfelül minden szakáll, ami puha, például apukája állán fellelhető őszes pamacs, Kuti kutya bundája, az anyukája nagy barna szeme és meleg hangja, az én mély beszédhangom, a száraz meleg tenyér érintése és a puha takarók és ruhák garmada. Nameg a pasztel kréták színei.

Egy teljes napot vártam, hogy kibújjon a puhaság alól és megvívjon az én ismeretlenségem karcosságával. “Menj el. Menj innen.” Jesszusom, hányszor mondtam ezt olyanoknak, akiktől azért féltem, mert túlságosan is akartam, hogy maradjanak.

Ültünk egymás mellett a szobájában “kettecskén”. Előttünk papír, pasztellek és ceruzák. A székünk egy-egy sarka összeért és Zuzika ujjai szorongva méricskélték hány székmolekula tanúskodik visszavonhatatlanul újdonsűlt közelségemről.

“Vigyázol rám.”

“Vigyázok rád.”

“Itt ülsz velem.”

“Itt ülök veled.”

 “Nem lesz semmi baj.”

“Nem lesz semmi baj.”

“Kettecskén.”

“Kettecskén.”

“Csak te meg én.”

“Csak te meg én.”

“Nem mész el.”

“Nem megyek el.”

“Fogod a kezem.”

“Fogom a kezed.”

“Szorítod a kezem.”

“Szorítom a kezed.”

“Nem hagysz el.”

“Nem hagylak el.”

“Itt ülsz velem.”

“Itt ülök veled.”

“Vigyázol rám.”

“Vigyázok rád.”

“Nem lesz semmi baj….”

És igy tovább. Két órán át töretlenül. Nézett azokkal a esőfelhőnyi szemekkel olyan komolyan, mintha az életéről lenne szó. És asszem neki ott tényleg az életéről volt szó. A biztonságáról, a garanciák garanciájának márványbavéséséről.

Azon gondolkoztam miközbe fogtam azokat a félős puha hideg kezeket, hogy egyszer az ember még csak csak eltudja mondani ezt a garancia mondókát úgy, hogy közben ne érezze magát egy notórius hazudozónak. De két órán keresztül..két órán keresztül nem megy. Nem megy úgy, hogy közben rezzenéstelenül komoly arccal mélyen belesüllyedve a szemedbe néz rád valaki, akinek keze annak függvényében melegszik fel a tiedben, hogy mennyire meggyőzően tudsz garanciát esküdni valamire, amire nem lehet. Jobb híjján tehát kikapcsoltam a realitásérzékelőmet, hogy ne sípoljon tovább és az utolsó egy órában teljes meggyőződéssel csak mondtam meg mondtam a nagy garancia himnuszt bele azokba a szemekbe, amíg meg nem teltek bizalommal. 

Amikor vége lett a vallatásnak, azon gondolkoztam, hogy az életem folyamán barátok és kapcsolatok dzsungelében balettozva a sok piruett és ügyes- okos- lebegtetős sms-sakk szorongató, ámde rendkívül frappáns játszmái helyett mennyire szerettem volna ugyanezeket a kérdéseket feltenni, ugyanezeket a válaszokat kapni, mennyire erről szól minden kérdés, még “a hányóra van” is, mennyi magányos otthon-piszmogással, esszenciális izoláció érzéssel jár az, hogy ezekre nem kaphatok megnyugtató választ. Hogy nincs megnyugtató válasz.

Az autizmus a markáns nem értés állapota. Egészen pontosan a “nem értem, hogy nem értem” állapot. Az ember,  aki fordító nélkül született. És aki a külvilág kaleidoszkópszerű változásfolyamából kihátrálva a tárgyak, felületek, hajlatok, zörejecskék társaságát választja. Amikor megtaláltam őket magamnak, megkönnyebbültem. Ültem velük a “nem értjük” klub otthonosságában és pihegtem. Fárasztó kompetensnek tűnni éjtnappalá téve.

“A valóság egy autista számára események, emberek, helyek, hangok és látványok zavarbaejtô, egymással kölcsönhatásban álló egyvelegét jelenti. Látszólag semminek sincsenek világos körvonalai,rendje vagy jelentése. Életem nagy részét a dolgok hátterében rejlô mintázat megfejtésével töltöttem. A megrögzött szokások, az idôpontok, a konkrét útvonalak és a rituálék segítenek rendszert teremteni az élet elviselhetetlen zûrzavarában.” (Therese Jolliffe)

“Életem nagy részét a dolgok hátterében rejlő mintázat megfejtésével töltöttem.”

Ismerős. A vágyott pin kódok. A mosoly mögött mindefélét gondoló ember. A szándékok bejóslásának kétes kimenetelű kísérletei.  Az események hieroglifái. A kis kérdőjel testecskéjű nemértés gén. Egy esetlen medál a nyakamban.

Elhangzott a QWERT Egyesület Bizalom tematikus estjén, 2013. január 29-én, a Nyitott Műhelyben.Tarr Hajnalka írása  az Alibi hat hónapra 9., Gyermekkor c. kötetében jelent meg.